Gyakran hallani, és sokan vallják is azt a filozófiát, hogy ne égess fel hidakat magad mögött. Hogy valahogy nem jó haragban elválni, vagy elválni úgy egyáltalán. Hogy mindig tartsd meg a hidat, egy kis kaput, amin vissza lehet ólálkodni abba, amit már egyszer magad mögött hagytál...
Pedig néha sokkal jobban jársz, azt hiszem, ha azokat a bizonyos hidakat a földig rombolod. Miért is? Ha valamit magad mögött hagytál, annak biztos jó oka volt. Idejét múlta, nem segít tovább a fejlődésedben, netán még akadályoz is, vagy olyan mintákat ismételget, amelyeket már megoldottál és nincsen rájuk továbbá szükséged.
Amikor nyitva hagyod azt a kis kaput, a visszavezető utat, az egy energiaszálat hagy épen közted és az elengedni kívánt dolog között. Tehát a kapcsolat valójában nem szűnik meg, fél lábbal még benne maradsz a régi cipődben. Aztán meg csodálkozol, hogy nem tudsz haladni. Nem üdvös dolog sem személyeket, sem helyzeteket vagy kapcsolatokat úgy kezelni "hátha még jó lesz valamire". Ez a hozzáállás az, ami előkészíti, hogy a jövőben tényleg újra szükséged legyen arra a valamire, arra a régire, amit egyszer már megpróbáltál magad mögött hagyni, magadról leválasztani. Nem tudsz egyszerre a múltban és a jelenben létezni. Elengedés nélkül nem lehetsz szabad.
Azt mondom, égesd fel azt a hidat bátran, amelyik a hátad mögött van. Az előtted állókat nem szabad felgyújtani. És hidd el nekem, ha egyszer változna a helyzet, és az a személy, szituáció vagy kapcsolat egy magasabb szintre beérve ismét létjogosultságot nyer az életedben, akkor meg fogod találni, vagy fel fogod építeni az új hidat.
